2010-01-30 17:09:26
avagy
Majomnak érzem, ó Ádám, magam... (Madách után szabadon)
Képzeljünk el egy ketrecet, amibe kísérletező kedvű tudósok
összezárnak öt majmot. A ketrec közepére betesznek egy létrát, a
létra tetejére egy fürt illatosan csábító banánt.
Amint egy majom észreveszi, hogy micsoda finomság hever
parlagon, karnyújtásnyira csupán, azonnal felmászik a létrára érte.
Igen ám, de a tudósok minden ilyen esetben hideg vizzel
meglocsolják a többi majmot.
A majmok hamar rájönnek, hogy nem tanácsos próbálkozni a
létrával. Aki megteszi, pórul jár, mert a többiek egyesült erővel
lerángatják és jól megverik.
Érthető: nem szeretik a hideg vizet.
Egy idő után már egyik sem kockáztatja a verést, távol maradnak
mind a létrától.
Tegyük fel, hogy a kutatók ekkor kicserélik az egyik majmot. Az
újonnan érkezett semmit nem tud a vízről, a verésről, csak meglátja
a banánt és nagy örömmel rá is ugrik a létrára. Csakhogy a "régi"
majmok azonnal lerángatják onnan és jól megagyabugyálják.
Az új majom semmit nem ért. Természetesen hamarosan újra
próbálkozik, amikor is újra pórul jár. Gyorsan megtanulja, hogy a
létrára felmászni tilos, de fogalma sincsen, hogy miért.
Amikor a kutatók egy újabb majmot kicserélnek "tudatlanra", az
előző majmunk már lelkesen veri a többiekkel együtt, ha az a
létrára merészkedik.
Egy idő után a kutatók lecserélték már az összes majmot a
ketrecben. Az öt új majom sosem kapott hideg vizes zuhanyt, mégis
mind megtanulta, hogy a létrára nem szabad felmászni, mert a
többiek megverik érte.
Ha megkérdezhetnénk őket, miért tilos a létra, nyilván csak a
vállukat vonogatnák, mondván, nem tudom, ez itt így szokás, esetleg
kitalálnának nyakatekert ideológiákat, amivel racionalizálni,
magyarázni próbálnák az értelmetlen tilalmat.
Hát így születnek a paradigmák. :)
(forrás: Izabella u. 46, I. emelet)
Tovább »
2009-12-18 10:40:05
Nem, nem volt harsány, semmi vér, semmi üvöltés.
Némán surrant át a körtéren.
A márványos testen remegések szaladtak végig, ahogyan az egyik
mentős szívmasszázsa döngette, moccanásra akarván bírni a
szívet.
Csövek a szájban, vörös mellények, a valaha tápláló mellek
értelmüket vesztve ringottak a pumpálás ütemére, a szcéna ünnepi
fényét a mentő kék villogója adta, a bámészkodók mintha sorfalat
álltak volna a bizarr darabhoz.
Tudni akartam, sikerül-e, látni akartam, hogy megmenekül, hogy
hirtelen hörrenve levegőt, életet szív magába, hogy
visszaigazgatják most meggyalázottnak tűnő pőre testére
ruháit, hogy feláll, hogy besegítik az autóba.
Hogy mégis él...
De mentem a dolgomra.
Nem akartam beállni a néma görög kórus falanxába.
Tiszteletlennek éreztem volna.
Mintegy 20 perccel később még mindig ott volt, ugyanaz a
jelenet. Mintha megállt volna az idő. Megmerevedett kép. Megállt
élet.
Nem tudok mit kezdeni a felkavarodott érzelmeimmel.
Nem tudom nem látni, nem tudom nem érezni.
Ez az asszony nem fog karácsonyozni, az ő családja nem az
ajándékozással és sütés-főzéssel fog foglalkozni a következő
időkben. Ott nem lesz szilveszteri hejehuja.
De hiába gomolyognak ekörül gondolataim, nem csaphatom be magam,
tisztában vagyok vele, hogy valójában, mélyen belül nem egy idegen
családra gondolok.
Látom magamat heverni az utcán tehetetlenül, kiszolgáltatottan,
üresen. Látom a nagyapámat. Látom a lányomat. Húgomat.
Anyámat...
Ma láttam a halált.
Idekacsintott.
Tarkólövés.
Így végzed te is.
Tovább »
- Írta: eternity
- Hozzászólások: 17
- Címkék: halál
2009-10-06 22:36:57
Csipkés lelkem újra s újra belesajdul ebbe a mentalitásba. Nem
tudom megszokni. Nem akarom megszokni.
Miért okoz kéjes kielégülést valakinek, ha durvulhat azzal, ami
neki nem kell, nem fontos?
Miért a firkált falak? A rágógumik a székeken? A durván
összebarmolt liftek? A szétmarcangolt nyilvános telefonok?
Mi a fészkes fene bajuk van ezeknek az embereknek?
Lomtalanítás, megint, még mindig.
Szépen, tisztes polgár módjára kivárva a kiírt
időpontot, összeciheltük a felesleges holmikat. Helyre kis kupac
gyűlt. Hárman két körben hordtuk le a ház végébe.
Először a rég hulla műszaki cuccokat vittük: egy mini hifi, egy
videómagnó, egy DVD lejátszó, egy nyomtató. A helyi szemétdombon
őrködő kakasok azonnal le is csaptak rájuk.
Jó. Ez teljesen rendben van. Nekem nem kell, ő meg hadd
hasznosítsa, ha tudja.
Másodszorra az egyéb kategóriájú kacatnak nyilvánított holmik
kerültek sorra: egy üveg dohányzóasztal, régi táskák,
tankönyvek.
Baromi nehéz az asztal két üveglapja, a fogása is rossz, hát
erősen szedte a lábát a fickó, hogy mihamarabb megszabaduljon tőle.
Odaérve a szemétdombhoz, annak egyik "ura" készségesen nyújtotta
segítő kezét, hogy átvegye a terhet tőle. Ő megkönnyebbülten adta
át a súlyos üvegeket.
Aztán csak egy hatalmas csattanás.
A szemétdomb kakasa egy laza mozdulattal a háta mögé baszta az
üveglapokat.
Nem, nem kicsúszott a kezéből.
Nem, nem véletlen volt, nem baleset volt.
Tett.
Szándékos.
Neki nem kell füstüveg asztal.
"törjön százegyszer százszor-tört varázs"
Hogy más esetleg örült volna neki?
Kit érdekel?
Tovább »
2009-08-18 15:13:51
SOS! Ha bárki tud, kérem, segítsen!
Meg kell csinálnom egy kutatást, méghozzá záros határidőn belül,
azonban az eddig próbált survey-maker-ek egyike sem fedte le az
igényeket. Sok óra munkám veszett már kárba, mert nem elég
teljeskörű az infó egy-egy help-ben, s csak utólag derül ki, hogy
ja, pont AZT, azt nem tudja. :S
Keresem tehát az igazit.
A szükséges és elégséges paraméterek a következőek:
- többféle
kérdéstípust tudjon (egyválasztásos,
többválasztásos, mátrix, esszé)
- képes sokszáz
kérdés kezelése (kb 530 összesen, de
kompromisszus-kész vagyok, tehát ha ezt tördelni kell 2-3 részbe,
az még belefér) - a kezelésen egyben azt is értem, hogy JÓL kezeli,
tehát hogy nem akadozik, fagyogat, "szenved" használat közben (mint
pl a winsurvey, hogy az a magasságos rogyassza rá az eget)
- ne pusztán egy ömlesztett adatbázist adjon, hanem egyenként
láthassam és kezelhessem a válaszadókat
- SPSS-kompatibilis
legyen (de ha az nem, hát legalább EXCEL-kompatibilis)
- ingyenes
legyen (vagy ha program, hát létezzen hozzá krekkk)
Egyéb, ami hab lenne a tortán:
- preferálnám a letölthető, telepíthető programokat az on-line
verziókkal szemben, mert ott az anyag az "enyém", nálam tárolódik,
nem valami távoli szerveren, de kibékülök egy megfelelő on-line
szolgáltatással is, csak legyen ingyenes és ne limitálja a
használatot, sem időben, sem mennyiségben
- preferálnám továbbá, ha létezne magyar nyelvű, de persze
tudom, hogy be kell érnem angollal, szóval ez itt már csak egy
vágyálom kibuggyanó manifesztációja
- nagyon örülnék, ha nem kellene informatikai PhD a rendszere
kezeléséhez és megértéséhez, mert csak pár napom van a projekt
elkészítésére
Hálás vagyok minden ötletért.
Itt oldalt láthatjátok egy google docs survey tool-lal végzett
próbálkozás eredményét, ami természetesen ökörség, de jó lenne, ha
páran kitöltenétek (amivel csak akarjátok, a tartalom
lényegtelen), csak hogy tudjam próbálgatni, ez vajon mit
tud.
Tovább »
2009-08-16 23:41:39
Soha életemben nem féltem a rendőröktől.
Nekem mindig biztonságérzetet adott, ha közelemben tudtam
rendőrt.
Úgy neveltek, hogy a rendőrt tiszteljem és munkáját segítsem.
Pedig nem, soha egyetlen belügyes sem volt a családban. Egyszerűen
csak tisztességes népek voltunk mindig is, és tudtuk, hogy azoknak
nincsen félnivalójuk.
Máig is bizalommal fordulok rendőrhöz, ha valami problémám van,
és még sosem kellett csalódnom bennük.
De van persze konkrét történet is.
Jó 10 éve esett meg, hogy pár tucat lelkes ezoterikus bolonddal
kimentünk a rákosborzasztói reptérre méltón megünnepelni a
Szentivánéjt. Volt sámándobolás, máglya és rengeteg pia.
Éjfél tájt közeledő fénypászmára lettünk figyelmesek a nagybüdös
pusztában. Nem a Szentlélek volt, nem ufo, és még csak nem is Pukk,
hanem egy rendőrautó.
Két dali rendőrlegény szállt ki belőle, és megérdeklődték, ugyan
már mit is csinálunk mi, majd nekiálltak sorra mindenkit
igazoltatni. Természetesen nem találtak 'gyanús elemet'. Távozóban
eloltatták velünk a tüzet (mert emiatt hívták ki őket a népek) és
kérték, hogy csendesebben vígadjunk, mert a környék aluszna (a
legközelebbi lakóház is vagy 200 méterre volt, hát ezt nem kellett
igazán komolyan venni).
Addigra én már erőst untam az egész haccacárét, a kiscsaj,
akivel akkortájt haverként mentünk el együtt, már javában
hoppárézott a 'fősámánnal' egy bokor alján, a természet lágy ölét
meg mindig is rühelltem, hát a daliák után szaladtam és
megkérdeztem, nem vinnének-e el valami buszmegállóig, hogy
hazamenjek végre, kényelmes ágyikómban jót szunyálni. A rendőrök
nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, jó pár kilométert
elkocsikáztak egy éjszakai járat végállomására, amit a
diszpécsertől tudakoltak meg.
Szépen megköszöntem, ők mosolyogva búcsút intettek és elhúztak
az éjszakába.
A rendőrkalandnak itt tulajdonképpen vége is van, de a számomra
szép emlékű történet folytatódik, hiszen jött egy következő
kellemes meglepetés.
Az éjszakai járatra még vagy fél órát kellett volna várnom, hát
gondoltam egy merészet, és nekiálltam stoppolni, gondolván, az elég
nyilvánvaló, hogy aki itt, az isten háta mögött, és ilyen kései
órán a város irányába autózik, az nyilván be is megy a városba.
És alig pár perc elteltével meg is állt egy autó. Egy harmincas
nő vezette. Kérdezte, merre, mondom, Budára. Remek, mondta, mert ő
is oda. Megörültem, beszálltam. Elbeszélgettünk pár apró
semmiségről. Budára átérve kérdezte, hol tegyen ki. Én szerettem
volna a lehető legrövidebben tömegközlekedni, hát visszakérdeztem,
ő pontosabban hová megy.
Nem fogjátok elhinni: majd 15 kilométert utaztam együtt egy
nővel, aki EGÉSZEN PONTOSAN abba az utcába tartott, ahová én
is.
Házig vitt. :)
Mennyi ennek az esélye?
Manapság már hajlamos vagyok azt gondolni, az őrangyalom
intézkedett nekem azon az éjszakán...
Tovább »
2009-08-07 22:23:10
Elgondolkodva sétáltam a girbegurba utcácskákon, meg-megérintve
egy-egy ház mély árnyékokban meghúzódó, hűvös falát, időnként
megtorpanva valamely díszesebb porta láttán, ablakokból kihallatszó
beszéd hallatán.
Élveztem, ahogy a tengerparti kisváros mélye megnyílik,
feltárulkozik nekem, csak nekem, és én iszom magamba édes-bús
hangulatát, sós levegőjét, savát-borsát.
Egy alig hallható kuncogás állított meg, mielőtt egy éles sarkon
befordultam volna. Nem tudom, miért akasztotta meg ballagásomat a
hang, és nem tudom, miért döntöttem úgy annak hatására, hogy
mielőtt befordulnék, előbb kilesek.
Ketten voltak a szűk sikátorban, jó 7-8 méterre lehettek, halk
beszédjük, vagy inkább suttogásuk érthetetlen foszlányokként jutott
csak el hozzám. A férfi kissé testes, mosolygós fejű, jól
megtermett, egy fényképezőgépet szorongatott. Az asszonyon egy
halvány, könnyű, apróvirágos ruha, dús rőtesbarna haja fehér
kendőfélével hátrafogva.
Cinkosan hajoltak össze, körül-körül pislantva, óvatoskodva
susorogtak. Aztán egyszerre a nő hátrább lépett, s az egyik ódon,
bizonnyal sokat látott kapu előtt egyetlen mozdulattal dobta le
magáról a ruhát. Nem viselt semmi mást. Kihívóan hunyorgott,
mosolygott bele a kamerába, illegette magát, mókázott, hol
sejtelmesen maga elé tartva a lenge ruhát, mellyel pajkos szellő
játszadozott, hol kebleit tenyerében kínálta a mohón kattogó
masinának. Nem volt ő különös szépség, nem volt csitri sem már, s
mégis, gyönyörű volt.
Finom gömbölyűségei aranybarnára sültek, lába, ágyéka szőrtelen,
és nevetett, hogy nevetett!
Vérvörösre pirultan próbáltam tekintetem elszakítani a nő
asszonyiságától, mely hordozta és mutatta mindazt, ami egy nőt nővé
formál. Nem akartam én kukkolni, dehogy! De mikor annyira szépek
voltak ők ketten. A férfi pillantásában rajongó szerelem egyesült a
nő tekintetében tükröződő szemérmes-büszke nőiességgel.
Meg akartam fordulni, s elsietni, hagyni őket élvezni a
szépséget, a huncutságot, a nyarat, a kettejüket összefűző
eltéphetetlennek tűnő szálakat, mikor léptek koppantak a hátam
mögötti utcán. Megismertem a közelgőket, a csoportombeli idős
testvérpár fordult be a sikátoromba. Nem akartam, hogy megzavarják,
netán szégyenbe hozzák az önfeledten fotózkodó istennőt, hát eléjük
siettem, s a kelleténél kicsit hangosabban bocsátkoztam velük
beszélgetésbe, járásuk ütemét jól lelassítva, látnialókat
mutogatva.
Jó pár percet nyertem így a párnak, s mire befordultunk abba a
sikátorba, már semmi nem utalt a korábbi csintalonkodó
fotózkodásra. A pár kézenfogva távolodott az utca végében.
Ekkor elköszöntem a testvérektől, s valami mondvacsinált
indokkal otthagyva őket a pár után siettem. Tudni akartam, kifélék,
mifélék. Látni akartam őket közelről, napfényben, talán kicsit
töltekezni melegükben.
A piac felé indultak. Ezernyi ötlet megfordult bennem, hogyan
kerülhetnék közel hozzájuk, mivel szólíthatnám meg őket, s közben
igyekeztem a nyomukban. Egyszercsak szinte kirobbant az egyik
jétákboltból három gyerek. Két nagyobbacska fiú és egy 8 év körüli
kislány rohant oda hozzájuk, s egymás szavába vágva meséltek,
mutogatták szerzeményeiket, lökdösődtek, röhigcséltek. A szöszke
kislány hozzásimult az asszony szoknyájához, s ő magához ölelte,
válaszolgatott a fiúknak, megcsodálta a kis kincseket. Ahogyan
továbbsétáltak, ők öten, összegabalyodva, ölelkezve, nevetgélve,
azt gondoltam, lám, ez lehet a boldogság.
Tovább »
2009-04-19 16:59:12
Nem, nem neveket kérek. :)
Tovább »
2009-03-17 16:43:41
Szegény, szegény, szegény emberke...
A szívem szakad meg.
Most azt hiszitek, gúnyolodok, jó szokásomhoz híven :), pedig
valóban némi tisztelettel vegyes szánalmat érzek iránta.
Nézem a hűséges kutya szemeit, a lesúnyt fejet, a görnyedt,
összehúzódott tartást. Figyelem az elsikló tekintetet, a halk
hangot.
A fiatalember egyébként is olyan kis vékony alkat, de a lányka
mellett mintha kifejezetten vézna és törékeny lenne, pedig 4 évvel
idősebb, és legalább 5 centivel magasabb nála, papíron...
Ülnek az ágy szélén.
A srác pötyög a lány gitárjával, hangolgatja, próbálgatja. A lány
müzlit kanalaz mellette. Kérdem, kérnek-e tejeskávét. Nagy sláger
ez most nálunk, cikóriából készült, édes-tejes csemege. A lány
lelkesen bólogat, s mielőtt a srác ocsúdna, már vágja is rá:
- Persze, kérünk.
A fiú tesz egy bátortalan próbálkozást az elhárításra, de esélye
sincs.
- Kér! Úgyis a szájába adnám. - a lány vigyorog, kérkedőn-pajkosan.
A fiú szintén vigyorog - bocsátnatkérőn-alázatosan -, s nem
tiltakozik.
Időm sincs ezen elképedni, mert a lány újra töri a határokat: ott,
az orrom előtt tolja a fiú szájához a müzlis kanalat, s nincs
apelláta, azt be kell kapni. A srác tudja ezt, és engedelmesen
tátja a száját, mint a madárfiók.
Hetek óta feszül bennem a harag a fiú iránt. Legszívesebben
kitekerném a nyakát, amióta megtudtam, hogy ők ketten messzebb
járnak a titkok felfedezésében, mint azt gondoltam volna, mint azt
szeretném.
Hát hová ez a nagy rohanás?
El is képzeltem magamban, ahogyan felelősségre vonom a
fiatalembert, amiért nem volt képes kordában tartani alantas
vágyait, s majd jól kiosztom.
Ne tessék buzgárkodni a lányommal!!!
Szinte gyerek még!
Készülök, készülök a fejmosásra... de nem fogom megtenni.
Egyszerűen nem látom értelmét.
Azt hiszem, ha a lányka eldobna egy botot, a srác lelkes kutyusként
rohanna, s hozná vissza a szájában.
Tényleg csak a korbács hiányzik(?) a kezéből...
Ül, fekszik, kulturáltan szórakozik!
Ennek az édes fiúcskának esélye sincs, ha ez a lány valamit a
fejébe vesz.
S bizony tudom, hogy mik járnak a 14 éves lányok fejében.
Félek belegondolni - Vajon erőszak történt...?
Szegény, szegény srác...
Tovább »
- Írta: eternity
- Hozzászólások: 35
- Címkék: 18, domina, erőszak, femdom, sub, úr
2009-02-24 18:04:25
Néha elolvasom Napi idézetet.
Végülis, az nem egy blog, nem is tudom, hogy minek nevezzem. S
mert nem blog, nem látom, hányan olvassák el, nem tudom, kik hogyan
vélekednek az ott megjelentekről. Bár előfordulnak megjegyzései
között semmitmondó blődségek és lerágott csontok jócskán, de vannak
bizony gyöngyszemek is. Amik mellett nem szabad vakon elmennünk.
Akit alaposan át kell rágnunk, be kell vésnünk. Elhatároztam, hogy
ezeket én is megismétlem. Egyrészt mert hangsúlyozni akarom,
másrészt mert jó, ha bennetek is ébreszt gondolatokat, érzéseket,
amiket megoszthatunk egymással.
Ma például ez ragadott meg:
A szemet-szemért az egész világot vakká teheti. (Mahatma
Gandhi)
Félek, akiknek elősorban szól, nem is értik. De álljunk akkor
fel mi, akik igenis értjük, akiknek fontosabb a (nyomatékosan
sorolom, mert minden szó értelmét fontos átgondolni)
BÉKÉS
EGYMÁS
MELLETT
ÉLÉS
mint a talmi "győzelem".
Láss!
Tovább »
- Írta: eternity
- Hozzászólások: 77
- Címkék: gandhi, idézet
2009-02-15 22:16:21
Avagy íme, tesztelhetsz.
Alábbi linken
egy 10 részből álló mini-próbát végezhetsz el. Visszaszámolás után
számok (0...9) villannak fel a képernyőn, majd helyükön üres körök
jelennek meg, és a te feladatod az, hogy a korábban látott számokat
követő emelkedő sorrendben kattins a körökre.
A legjobb eredmény 16-20 közé esik, ugyanis ebben az életkorban
jár csúcsra az agyad.
Ez alatt még nem elég érett minden funkció, e felett pedig már
elkezd hanyatlani.
Összességében elmondható, hogy ha felnőtt ember vagy, minden, a
jelenlegi korodnál kisebb eredmény jónak számít, nagyobb pedig
rossznak.
Megjegyzés:
Nem akarok dicsekedni (ó, dehogynem!), de az én agyam 29 éves.
:)))
És ismerek Valakit, akinek bezzeg 120, bibibíííííííí.
:DDDDDD
Na, elég bátor vagy megtudni a valót?
Ha nem ciki, kommeld is be.
Jó szórakozást!
Tovább »
- Írta: eternity
- Hozzászólások: 19
- Címkék: agy, játék, kor, teszt
2009-01-19 21:21:58
Szeretem az olyan
kiállításokat, melyek interaktívak. Ahol szórakoztatóvá,
változatossá teszik az információhoz jutást, ahol játszanak a
terekkel, a színekkel. Szerintem ugyanis ez a legjobb mód arra,
hogy a látogató bekukkantást nyerjen egy echte Másik fejébe,
nevezetesen a kiállítás szervezőjébe, és ezzel el is induljon azon
a lelki ösvényen, mire ügyesen rávezették.
Én szerencsés ember vagyok. A
többséghez tartozom, azaz fehér vagyok. Ezen belül további
„jópontjaim”, hogy emelett (alsó) középosztálybeli és fővárosi
vagyok, sőt, értelmiségi családi háttérrel rendelkezem. Minden
lehetőségem adott tehát ahhoz, hogy sikeres, de legalábbis
kellemesen langyos életem legyen. Egyetlen „bosszantó apróság”
talán csak az, hogy nőnek születtem, és ami ezt a defektusomat
tovább nehezíti, hogy nem felelek meg a korideálnak. Ha ehhez
hozzáveszem azt is, hogy világéletben „ellenálló” voltam, kezdve
kétévesen a dackorszakkal, folytatva kamaszként az „én mindent
jobban tudok” hőbörgésekkel, majd felnőttként már tudatosan is
figyelve azt, hogy ne automatikusan a biztonságos közvélekedés
legyen a véleményem, hanem sajátom legyen, s számomra emelt fővel
vállalható, akkor már látható, hogy mindig akadtak zűrjeim, hisz a
mainstream-hez csak akkor álltam, ha teljes mértékben egyet
értettem vele, egyébként viszont állandóan hallattam a Mások
hangját.
Ezekből fakadóan tehát tudom
én is, hogy milyen Más-nak lenni, a másságban egyedül állni,
megszégyeníttetni.
Számomra a húgom volt az első
valódi Másik, tehát akivel úgy találkoztam, hogy irracionális
ellenérzéseket, féltékenységet, haragot kellett hosszú évek alatt
ellentetjébe fordítani, s kialakítani egy szeretetteli kapcsolatot.
Az első közös évtizedünk nem volt könnyű. Bár sok időt töltöttünk
együtt, közös volt a szobánk is, viszonyunk nem volt barátságosnak nevezhető. Így utólag persze
nevetségesnek tűnnek azok a civódások, de kisgyerekeknél a szülői
figyelemért, elismerésért, szeretetért való harc véresen komoly
dolog. Azt hiszem, ha a szüleink nem akarták volna a
konfliktusainkat okos-rendes szülő módjára rendre helyettünk (és
autoriter módon) megoldani, talán hamarabb is összebarátkozhattunk
volna, nem csak kamaszkorunkban.
Kulturális szempontból
számomra legérdekesebb és legtanulságosabb Másikkal való
„találkozás” az indián kultúrák felfedezése volt.
Igen korán olvasni kezdtem az indiános
kalandregényeket, s nagyon hamar rabul is ejtett különös kultúrájuk
varázsa. Tíz éves sem voltam még, mikor már tudtam, hogy ha
felnövök, indián leszek. J
Gyerekfejjel persze még nem
voltam tisztában azzal, hogy több ezekben a könyvekben a romantikus
képzelődés, mint a konkrét tényanyag. Így utólag meglepőnek is
találom, hogy bár jelentős mértékű elfogultságot, pozitív
előítéletet építettem ki magamban az indiánok iránt, mikor idővel
különböző tudományos ismeretterjesztő műveken keresztül
szembesültem a valósággal, korántsem okozott bennem komoly törést
vagy csalódottságot, pedig szétrepedezett az ideál, s előbukkant
mögüle az ember.
Éppen emiatt a folyamat miatt
jutott eszembe az én valaha volt indián-imádatom. „Sajnos”
valamiféle kultúra vagy népcsoport iránti negatív előítéletek
pozitívba fordulásával nem tudok szolgálni saját élményből, de
ennek az érdekes folyamatnak majdnem-fordítottját megéltem az
indiánokkal. Majdnem, mert végülis nem gyűlöltem meg őket, s
továbbra érdekesnek tartom kultúrájukat, történelmüket, továbbra is
él bennem a vágy, hogy egyszer meg is tapasztalhassam, miféle
életet élnek, de tulajdonképpen már „kiszerettem” belőlük, nincs
már bennem az a romantikus, mindent elsöprő vonzalom, mely éveken
át elkísért.
Amint a negatívan elfogult
ember mélységesen és megingathatatlanul meg van arról győződve,
felszínes és gyakran közvetett ismeretei alapján, hogy például
minden cigány gazember, tolvaj, lusta, iszákos, stb., úgy hittem én
azt, hogy minden indián nemes lelkű, bátor, büszke, önfeláldozó,
erős, stb.
Ahogyan az évek során sorra
szembesültem a tényekkel, miszerint az indiánok több törzse is
kegyetlen vérfürdőket rendezett, hogy nem szokatlan náluk (sem) a
nőrablás, erőszak, iszákosság, hogy szó sincs „nemes vademberről”
eszményéről, hisz a történelem folyamán gyakran pont ugyanolyan
kétes, netán piszkos üzelmekbe keveredtek, mint bármely más népek -
és még folytathatnám a kiábrándító dolgok sorolását -, úgy került
bennem lassan helyre az indián mint nép és mint ember.
Úgy érzem, hogy esetemben
valamiféle „inverz rácsodálkozás” történt, s ahogyan a gyűlölködő,
undorodó előítéleteket eltünteti (de legalábbis fellazítja) egy
személyes és szoros kapcsolat vagy egy netán tolerancia tréning,
úgy az én „tudományos” szembesülésem az indiánok ember (értsd itt:
gyarló ember) mivoltával ellenkező előjellel hatott. S bár egy
illúzióval szegényebb lettem, cseppet sem bánom, mert úgy vélem,
ahogyan nem egészséges saját kultúrámat, népemet piedesztálra
állítanom másokéval szemben, úgy szintén helytelen A Másikat
szentnek és tökéletesnek látni.
Tovább »
2008-10-15 14:14:40
Mi a szegénység? Ki a szegény?
Tovább »
- Írta: eternity
- Hozzászólások: 38
- Címkék: szegénység
2008-09-22 12:08:56
Egy örökkévalóság.
Tovább »
2008-08-23 20:50:30
Nyolc éves koromtól vagyok
lelkes rajongója a csillagászatnak és a sci-fi irodalomnak. Amikor
először elkezdtem azon fantáziálni, vajon mifélék lehetnek az
idegen értelmes lények – igen, létezésükben egyetlen
percig nem kételkedtem, azt tényként kezeltem -, akkor még afféle
Alfa Holdbázis szintű beszélgetést képzeltem el. Hja persze,
természetesen az egész Univerzum bírja az angolt! (Gyermekfejemben:
a magyart.)
Tovább »
2008-08-22 17:20:23
Most, mikor napok óta rágjuk tövig a körmünket, mi,
valamennyien, mi, magyarok, érzek valami lélegzetvisszafojtott
légüres teret. Valami elengedett könnyűséget. Egy áldott, békés
pillanatot. Megállást. Összekapaszkodást.
Tovább »
- Írta: eternity
- Hozzászólások: 53
-
