2010-01-30 17:09:26

Ez itt így szokás, avagy egy paradigma születése

 

avagy

Majomnak érzem, ó Ádám, magam... (Madách után szabadon)

 

 

Képzeljünk el egy ketrecet, amibe kísérletező kedvű tudósok összezárnak öt majmot. A ketrec közepére betesznek egy létrát, a létra tetejére egy fürt illatosan csábító banánt.

 

Amint egy majom észreveszi, hogy micsoda finomság hever parlagon, karnyújtásnyira csupán, azonnal felmászik a létrára érte. Igen ám, de a tudósok minden ilyen esetben hideg vizzel meglocsolják a többi majmot.

A majmok hamar rájönnek, hogy nem tanácsos próbálkozni a létrával. Aki megteszi, pórul jár, mert a többiek egyesült erővel lerángatják és jól megverik.

Érthető: nem szeretik a hideg vizet.

Egy idő után már egyik sem kockáztatja a verést, távol maradnak mind a létrától.

 

Tegyük fel, hogy a kutatók ekkor kicserélik az egyik majmot. Az újonnan érkezett semmit nem tud a vízről, a verésről, csak meglátja a banánt és nagy örömmel rá is ugrik a létrára. Csakhogy a "régi" majmok azonnal lerángatják onnan és jól megagyabugyálják.

Az új majom semmit nem ért. Természetesen hamarosan újra próbálkozik, amikor is újra pórul jár. Gyorsan megtanulja, hogy a létrára felmászni tilos, de fogalma sincsen, hogy miért.

 

Amikor a kutatók egy újabb majmot kicserélnek "tudatlanra", az előző majmunk már lelkesen veri a többiekkel együtt, ha az a létrára merészkedik.

 

Egy idő után a kutatók lecserélték már az összes majmot a ketrecben. Az öt új majom sosem kapott hideg vizes zuhanyt, mégis mind megtanulta, hogy a létrára nem szabad felmászni, mert a többiek megverik érte.

Ha megkérdezhetnénk őket, miért tilos a létra, nyilván csak a vállukat vonogatnák, mondván, nem tudom, ez itt így szokás, esetleg kitalálnának nyakatekert ideológiákat, amivel racionalizálni, magyarázni próbálnák az értelmetlen tilalmat.

 

Hát így születnek a paradigmák. :)

 

 

 

 

(forrás: Izabella u. 46, I. emelet)

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-12-18 10:40:05

Ma láttam a halált

 

Nem, nem volt harsány, semmi vér, semmi üvöltés.

Némán surrant át a körtéren.

A márványos testen remegések szaladtak végig, ahogyan az egyik mentős szívmasszázsa döngette, moccanásra akarván bírni a szívet.

Csövek a szájban, vörös mellények, a valaha tápláló mellek értelmüket vesztve ringottak a pumpálás ütemére, a szcéna ünnepi fényét a mentő kék villogója adta, a bámészkodók mintha sorfalat álltak volna a bizarr darabhoz.

Tudni akartam, sikerül-e, látni akartam, hogy megmenekül, hogy hirtelen hörrenve levegőt, életet szív magába, hogy visszaigazgatják most meggyalázottnak tűnő pőre testére ruháit, hogy feláll, hogy besegítik az autóba.

Hogy mégis él...

De mentem a dolgomra.

Nem akartam beállni a néma görög kórus falanxába.

Tiszteletlennek éreztem volna.

Mintegy 20 perccel később még mindig ott volt, ugyanaz a jelenet. Mintha megállt volna az idő. Megmerevedett kép. Megállt élet.

 

Nem tudok mit kezdeni a felkavarodott érzelmeimmel.

Nem tudom nem látni, nem tudom nem érezni.

Ez az asszony nem fog karácsonyozni, az ő családja nem az ajándékozással és sütés-főzéssel fog foglalkozni a következő időkben. Ott nem lesz szilveszteri hejehuja.

De hiába gomolyognak ekörül gondolataim, nem csaphatom be magam, tisztában vagyok vele, hogy valójában, mélyen belül nem egy idegen családra gondolok.

 

Látom magamat heverni az utcán tehetetlenül, kiszolgáltatottan, üresen. Látom a nagyapámat. Látom a lányomat. Húgomat. Anyámat...

 

 

Ma láttam a halált.

Idekacsintott.

Tarkólövés.

Így végzed te is.

 

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-10-06 22:36:57

Dögöljön az a tehén!

 

Csipkés lelkem újra s újra belesajdul ebbe a mentalitásba. Nem tudom megszokni. Nem akarom megszokni.

Miért okoz kéjes kielégülést valakinek, ha durvulhat azzal, ami neki nem kell, nem fontos?

Miért a firkált falak? A rágógumik a székeken? A durván összebarmolt liftek? A szétmarcangolt nyilvános telefonok?

Mi a fészkes fene bajuk van ezeknek az embereknek?

 

Lomtalanítás, megint, még mindig.

Szépen, tisztes polgár módjára kivárva a kiírt időpontot, összeciheltük a felesleges holmikat. Helyre kis kupac gyűlt. Hárman két körben hordtuk le a ház végébe.

Először a rég hulla műszaki cuccokat vittük: egy mini hifi, egy videómagnó, egy DVD lejátszó, egy nyomtató. A helyi szemétdombon őrködő kakasok azonnal le is csaptak rájuk.

Jó. Ez teljesen rendben van. Nekem nem kell, ő meg hadd hasznosítsa, ha tudja.

Másodszorra az egyéb kategóriájú kacatnak nyilvánított holmik kerültek sorra: egy üveg dohányzóasztal, régi táskák, tankönyvek.

Baromi nehéz az asztal két üveglapja, a fogása is rossz, hát erősen szedte a lábát a fickó, hogy mihamarabb megszabaduljon tőle. Odaérve a szemétdombhoz, annak egyik "ura" készségesen nyújtotta segítő kezét, hogy átvegye a terhet tőle. Ő megkönnyebbülten adta át a súlyos üvegeket.

 

Aztán csak egy hatalmas csattanás.

A szemétdomb kakasa egy laza mozdulattal a háta mögé baszta az üveglapokat.

Nem, nem kicsúszott a kezéből.

Nem, nem véletlen volt, nem baleset volt.

Tett.

Szándékos.

Neki nem kell füstüveg asztal.

 

 

"törjön százegyszer százszor-tört varázs"

 

 

Hogy más esetleg örült volna neki?

Kit érdekel?

 

 

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-08-18 15:13:51

SOS! Kérdőív-készítő szoftvert keresek, azonnalra!

 

SOS! Ha bárki tud, kérem, segítsen!

 

Meg kell csinálnom egy kutatást, méghozzá záros határidőn belül, azonban az eddig próbált survey-maker-ek egyike sem fedte le az igényeket. Sok óra munkám veszett már kárba, mert nem elég teljeskörű az infó egy-egy help-ben, s csak utólag derül ki, hogy ja, pont AZT, azt nem tudja. :S

Keresem tehát az igazit.

 

A szükséges és elégséges paraméterek a következőek:

- többféle kérdéstípust tudjon (egyválasztásos, többválasztásos, mátrix, esszé)

- képes sokszáz kérdés kezelése (kb 530 összesen, de kompromisszus-kész vagyok, tehát ha ezt tördelni kell 2-3 részbe, az még belefér) - a kezelésen egyben azt is értem, hogy JÓL kezeli, tehát hogy nem akadozik, fagyogat, "szenved" használat közben (mint pl a winsurvey, hogy az a magasságos rogyassza rá az eget)

- ne pusztán egy ömlesztett adatbázist adjon, hanem egyenként láthassam és kezelhessem a válaszadókat

- SPSS-kompatibilis legyen (de ha az nem, hát legalább EXCEL-kompatibilis)

- ingyenes legyen (vagy ha program, hát létezzen hozzá krekkk)

Egyéb, ami hab lenne a tortán:

- preferálnám a letölthető, telepíthető programokat az on-line verziókkal szemben, mert ott az anyag az "enyém", nálam tárolódik, nem valami távoli szerveren, de kibékülök egy megfelelő on-line szolgáltatással is, csak legyen ingyenes és ne limitálja a használatot, sem időben, sem mennyiségben

- preferálnám továbbá, ha létezne magyar nyelvű, de persze tudom, hogy be kell érnem angollal, szóval ez itt már csak egy vágyálom kibuggyanó manifesztációja

- nagyon örülnék, ha nem kellene informatikai PhD a rendszere kezeléséhez és megértéséhez, mert csak pár napom van a projekt elkészítésére

 

Hálás vagyok minden ötletért.

 

Itt oldalt láthatjátok egy google docs survey tool-lal végzett próbálkozás eredményét, ami természetesen ökörség, de jó lenne, ha páran kitöltenétek (amivel csak akarjátok, a tartalom lényegtelen),  csak hogy tudjam próbálgatni, ez vajon mit tud.

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-08-16 23:41:39

Rendőrkalandom

 

Soha életemben nem féltem a rendőröktől.

Nekem mindig biztonságérzetet adott, ha közelemben tudtam rendőrt.

Úgy neveltek, hogy a rendőrt tiszteljem és munkáját segítsem. Pedig nem, soha egyetlen belügyes sem volt a családban. Egyszerűen csak tisztességes népek voltunk mindig is, és tudtuk, hogy azoknak nincsen félnivalójuk.

Máig is bizalommal fordulok rendőrhöz, ha valami problémám van, és még sosem kellett csalódnom bennük.

De van persze konkrét történet is.

 

Jó 10 éve esett meg, hogy pár tucat lelkes ezoterikus bolonddal kimentünk a rákosborzasztói reptérre méltón megünnepelni a Szentivánéjt. Volt sámándobolás, máglya és rengeteg pia.

Éjfél tájt közeledő fénypászmára lettünk figyelmesek a nagybüdös pusztában. Nem a Szentlélek volt, nem ufo, és még csak nem is Pukk, hanem egy rendőrautó.

Két dali rendőrlegény szállt ki belőle, és megérdeklődték, ugyan már mit is csinálunk mi, majd nekiálltak sorra mindenkit igazoltatni. Természetesen nem találtak 'gyanús elemet'. Távozóban eloltatták velünk a tüzet (mert emiatt hívták ki őket a népek) és kérték, hogy csendesebben vígadjunk, mert a környék aluszna (a legközelebbi lakóház is vagy 200 méterre volt, hát ezt nem kellett igazán komolyan venni).

Addigra én már erőst untam az egész haccacárét, a kiscsaj, akivel akkortájt haverként mentünk el együtt, már javában hoppárézott a 'fősámánnal' egy bokor alján, a természet lágy ölét meg mindig is rühelltem, hát  a daliák után szaladtam és megkérdeztem, nem vinnének-e el valami buszmegállóig, hogy hazamenjek végre, kényelmes ágyikómban jót szunyálni. A rendőrök nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, jó pár kilométert elkocsikáztak egy éjszakai járat végállomására, amit a diszpécsertől tudakoltak meg.

Szépen megköszöntem, ők mosolyogva búcsút intettek és elhúztak az éjszakába.

 

A rendőrkalandnak itt tulajdonképpen vége is van, de a számomra szép emlékű történet folytatódik, hiszen jött egy következő kellemes meglepetés.

Az éjszakai járatra még vagy fél órát kellett volna várnom, hát gondoltam egy merészet, és nekiálltam stoppolni, gondolván, az elég nyilvánvaló, hogy aki itt, az isten háta mögött, és ilyen kései órán a város irányába autózik, az nyilván be is megy a városba.

És alig pár perc elteltével meg is állt egy autó. Egy harmincas nő vezette. Kérdezte, merre, mondom, Budára. Remek, mondta, mert ő is oda. Megörültem, beszálltam. Elbeszélgettünk pár apró semmiségről. Budára átérve kérdezte, hol tegyen ki. Én szerettem volna a lehető legrövidebben tömegközlekedni, hát visszakérdeztem, ő pontosabban hová megy.

Nem fogjátok elhinni: majd 15 kilométert utaztam együtt egy nővel, aki EGÉSZEN PONTOSAN abba az utcába tartott, ahová én is.

Házig vitt. :)

Mennyi ennek az esélye?

Manapság már hajlamos vagyok azt gondolni, az őrangyalom intézkedett nekem azon az éjszakán...

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-08-07 22:23:10

Titok

Elgondolkodva sétáltam a girbegurba utcácskákon, meg-megérintve egy-egy ház mély árnyékokban meghúzódó, hűvös falát, időnként megtorpanva valamely díszesebb porta láttán, ablakokból kihallatszó beszéd hallatán.

Élveztem, ahogy a tengerparti kisváros mélye megnyílik, feltárulkozik nekem, csak nekem, és én iszom magamba édes-bús hangulatát, sós levegőjét, savát-borsát.

Egy alig hallható kuncogás állított meg, mielőtt egy éles sarkon befordultam volna. Nem tudom, miért akasztotta meg ballagásomat a hang, és nem tudom, miért döntöttem úgy annak hatására, hogy mielőtt befordulnék, előbb kilesek.

Ketten voltak a szűk sikátorban, jó 7-8 méterre lehettek, halk beszédjük, vagy inkább suttogásuk érthetetlen foszlányokként jutott csak el hozzám. A férfi kissé testes, mosolygós fejű, jól megtermett, egy fényképezőgépet szorongatott. Az asszonyon egy halvány, könnyű, apróvirágos ruha, dús rőtesbarna haja fehér kendőfélével hátrafogva.

Cinkosan hajoltak össze, körül-körül pislantva, óvatoskodva susorogtak. Aztán egyszerre a nő hátrább lépett, s az egyik ódon, bizonnyal sokat látott kapu előtt egyetlen mozdulattal dobta le magáról a ruhát. Nem viselt semmi mást. Kihívóan hunyorgott, mosolygott bele a kamerába, illegette magát, mókázott, hol sejtelmesen maga elé tartva a lenge ruhát, mellyel pajkos szellő játszadozott, hol kebleit tenyerében kínálta a mohón kattogó masinának. Nem volt ő különös szépség, nem volt csitri sem már, s mégis, gyönyörű volt.

Finom gömbölyűségei aranybarnára sültek, lába, ágyéka szőrtelen, és nevetett, hogy nevetett!

Vérvörösre pirultan próbáltam tekintetem elszakítani a nő asszonyiságától, mely hordozta és mutatta mindazt, ami egy nőt nővé formál. Nem akartam én kukkolni, dehogy! De mikor annyira szépek voltak ők ketten. A férfi pillantásában rajongó szerelem egyesült a nő tekintetében tükröződő szemérmes-büszke nőiességgel.

Meg akartam fordulni, s elsietni, hagyni őket élvezni a szépséget, a huncutságot, a nyarat, a kettejüket összefűző eltéphetetlennek tűnő szálakat, mikor léptek koppantak a hátam mögötti utcán. Megismertem a közelgőket, a csoportombeli idős testvérpár fordult be a sikátoromba. Nem akartam, hogy megzavarják, netán szégyenbe hozzák az önfeledten fotózkodó istennőt, hát eléjük siettem, s a kelleténél kicsit hangosabban bocsátkoztam velük beszélgetésbe, járásuk ütemét jól lelassítva, látnialókat mutogatva.

Jó pár percet nyertem így a párnak, s mire befordultunk abba a sikátorba, már semmi nem utalt a korábbi csintalonkodó fotózkodásra. A pár kézenfogva távolodott az utca végében.

Ekkor elköszöntem a testvérektől, s valami mondvacsinált indokkal otthagyva őket a pár után siettem. Tudni akartam, kifélék, mifélék. Látni akartam őket közelről, napfényben, talán kicsit töltekezni melegükben.

A piac felé indultak. Ezernyi ötlet megfordult bennem, hogyan kerülhetnék közel hozzájuk, mivel szólíthatnám meg őket, s közben igyekeztem a nyomukban. Egyszercsak szinte kirobbant az egyik jétákboltból három gyerek. Két nagyobbacska fiú és egy 8 év körüli kislány rohant oda hozzájuk, s egymás szavába vágva meséltek, mutogatták szerzeményeiket, lökdösődtek, röhigcséltek. A szöszke kislány hozzásimult az asszony szoknyájához, s ő magához ölelte, válaszolgatott a fiúknak, megcsodálta a kis kincseket. Ahogyan továbbsétáltak, ők öten, összegabalyodva, ölelkezve, nevetgélve, azt gondoltam, lám, ez lehet a boldogság.

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-04-19 16:59:12

Ki a kurva?

Nem, nem neveket kérek. :)

Tovább »

Bookmark and Share

2009-03-17 16:43:41

Erőszak, avagy ki az úr a háznál?

Szegény, szegény, szegény emberke...
A szívem szakad meg.
Most azt hiszitek, gúnyolodok, jó szokásomhoz híven :), pedig valóban némi tisztelettel vegyes szánalmat érzek iránta.

Nézem a hűséges kutya szemeit, a lesúnyt fejet, a görnyedt, összehúzódott tartást. Figyelem az elsikló tekintetet, a halk hangot.
A fiatalember egyébként is olyan kis vékony alkat, de a lányka mellett mintha kifejezetten vézna és törékeny lenne, pedig 4 évvel idősebb, és legalább 5 centivel magasabb nála, papíron...


Ülnek az ágy szélén.
A srác pötyög a lány gitárjával, hangolgatja, próbálgatja. A lány müzlit kanalaz mellette. Kérdem, kérnek-e tejeskávét. Nagy sláger ez most nálunk, cikóriából készült, édes-tejes csemege. A lány lelkesen bólogat, s mielőtt a srác ocsúdna, már vágja is rá:
- Persze, kérünk.
A fiú tesz egy bátortalan próbálkozást az elhárításra, de esélye sincs.
- Kér! Úgyis a szájába adnám. - a lány vigyorog, kérkedőn-pajkosan. A fiú szintén vigyorog - bocsátnatkérőn-alázatosan -, s nem tiltakozik.
Időm sincs ezen elképedni, mert a lány újra töri a határokat: ott, az orrom előtt tolja a fiú szájához a müzlis kanalat, s nincs apelláta, azt be kell kapni. A srác tudja ezt, és engedelmesen tátja a száját, mint a madárfiók.


Hetek óta feszül bennem a harag a fiú iránt. Legszívesebben kitekerném a nyakát, amióta megtudtam, hogy ők ketten messzebb járnak a titkok felfedezésében, mint azt gondoltam volna, mint azt szeretném.
Hát hová ez a nagy rohanás?
El is képzeltem magamban, ahogyan felelősségre vonom a fiatalembert, amiért nem volt képes kordában tartani alantas vágyait, s majd jól kiosztom.
Ne tessék buzgárkodni a lányommal!!!
Szinte gyerek még!


Készülök, készülök a fejmosásra... de nem fogom megtenni.
Egyszerűen nem látom értelmét.
Azt hiszem, ha a lányka eldobna egy botot, a srác lelkes kutyusként rohanna, s hozná vissza a szájában.

Tényleg csak a korbács hiányzik(?) a kezéből...

Ül, fekszik, kulturáltan szórakozik!

Ennek az édes fiúcskának esélye sincs, ha ez a lány valamit a fejébe vesz.


S bizony tudom, hogy mik járnak a 14 éves lányok fejében.
 

 

Félek belegondolni - Vajon erőszak történt...?
 

Szegény, szegény srác...
 

 

 

by.jpg image by bakesay

 

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-02-24 18:04:25

Vegyük észre, gondoljuk át, változtassuk meg!

Néha elolvasom Napi idézetet.

Végülis, az nem egy blog, nem is tudom, hogy minek nevezzem. S mert nem blog, nem látom, hányan olvassák el, nem tudom, kik hogyan vélekednek az ott megjelentekről. Bár előfordulnak megjegyzései között semmitmondó blődségek és lerágott csontok jócskán, de vannak bizony gyöngyszemek is. Amik mellett nem szabad vakon elmennünk. Akit alaposan át kell rágnunk, be kell vésnünk. Elhatároztam, hogy ezeket én is megismétlem. Egyrészt mert hangsúlyozni akarom, másrészt mert jó, ha bennetek is ébreszt gondolatokat, érzéseket, amiket megoszthatunk egymással.

Ma például ez ragadott meg:

 

A szemet-szemért az egész világot vakká teheti. (Mahatma Gandhi)

 

Félek, akiknek elősorban szól, nem is értik. De álljunk akkor fel mi, akik igenis értjük, akiknek fontosabb a (nyomatékosan sorolom, mert minden szó értelmét fontos átgondolni)

BÉKÉS

EGYMÁS

MELLETT

ÉLÉS

mint a talmi "győzelem".

 

 

Láss!

 

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-02-15 22:16:21

Agyad kora?

Avagy íme, tesztelhetsz.

Alábbi linken egy 10 részből álló mini-próbát végezhetsz el. Visszaszámolás után számok (0...9) villannak fel a képernyőn, majd helyükön üres körök jelennek meg, és a te feladatod az, hogy a korábban látott számokat követő emelkedő sorrendben kattins a körökre.

A legjobb eredmény 16-20 közé esik, ugyanis ebben az életkorban jár csúcsra az agyad.

Ez alatt még nem elég érett minden funkció, e felett pedig már elkezd hanyatlani.

Összességében elmondható, hogy ha felnőtt ember vagy, minden, a jelenlegi korodnál kisebb eredmény jónak számít, nagyobb pedig rossznak.

Megjegyzés:

Nem akarok dicsekedni (ó, dehogynem!), de az én agyam 29 éves. :)))

És ismerek Valakit, akinek bezzeg 120, bibibíííííííí. :DDDDDD

 

Na, elég bátor vagy megtudni a valót?

Ha nem ciki, kommeld is be.

Jó szórakozást!

 

 

Tovább »

Bookmark and Share

2009-01-19 21:21:58

A Másik - reflexiók és csapongások

Szeretem az olyan kiállításokat, melyek interaktívak. Ahol szórakoztatóvá, változatossá teszik az információhoz jutást, ahol játszanak a terekkel, a színekkel. Szerintem ugyanis ez a legjobb mód arra, hogy a látogató bekukkantást nyerjen egy echte Másik fejébe, nevezetesen a kiállítás szervezőjébe, és ezzel el is induljon azon a lelki ösvényen, mire ügyesen rávezették.

Én szerencsés ember vagyok. A többséghez tartozom, azaz fehér vagyok. Ezen belül további „jópontjaim”, hogy emelett (alsó) középosztálybeli és fővárosi vagyok, sőt, értelmiségi családi háttérrel rendelkezem. Minden lehetőségem adott tehát ahhoz, hogy sikeres, de legalábbis kellemesen langyos életem legyen. Egyetlen „bosszantó apróság” talán csak az, hogy nőnek születtem, és ami ezt a defektusomat tovább nehezíti, hogy nem felelek meg a korideálnak. Ha ehhez hozzáveszem azt is, hogy világéletben „ellenálló” voltam, kezdve kétévesen a dackorszakkal, folytatva kamaszként az „én mindent jobban tudok” hőbörgésekkel, majd felnőttként már tudatosan is figyelve azt, hogy ne automatikusan a biztonságos közvélekedés legyen a véleményem, hanem sajátom legyen, s számomra emelt fővel vállalható, akkor már látható, hogy mindig akadtak zűrjeim, hisz a mainstream-hez csak akkor álltam, ha teljes mértékben egyet értettem vele, egyébként viszont állandóan hallattam a Mások hangját.

Ezekből fakadóan tehát tudom én is, hogy milyen Más-nak lenni, a másságban egyedül állni, megszégyeníttetni.

Számomra a húgom volt az első valódi Másik, tehát akivel úgy találkoztam, hogy irracionális ellenérzéseket, féltékenységet, haragot kellett hosszú évek alatt ellentetjébe fordítani, s kialakítani egy szeretetteli kapcsolatot. Az első közös évtizedünk nem volt könnyű. Bár sok időt töltöttünk együtt, közös volt a szobánk is, viszonyunk nem volt  barátságosnak nevezhető. Így utólag persze nevetségesnek tűnnek azok a civódások, de kisgyerekeknél a szülői figyelemért, elismerésért, szeretetért való harc véresen komoly dolog. Azt hiszem, ha a szüleink nem akarták volna a konfliktusainkat okos-rendes szülő módjára rendre helyettünk (és autoriter módon) megoldani, talán hamarabb is összebarátkozhattunk volna, nem csak kamaszkorunkban.

Kulturális szempontból számomra legérdekesebb és legtanulságosabb Másikkal való „találkozás” az indián kultúrák felfedezése volt.

 Igen korán olvasni kezdtem az indiános kalandregényeket, s nagyon hamar rabul is ejtett különös kultúrájuk varázsa. Tíz éves sem voltam még, mikor már tudtam, hogy ha felnövök, indián leszek. J

Gyerekfejjel persze még nem voltam tisztában azzal, hogy több ezekben a könyvekben a romantikus képzelődés, mint a konkrét tényanyag. Így utólag meglepőnek is találom, hogy bár jelentős mértékű elfogultságot, pozitív előítéletet építettem ki magamban az indiánok iránt, mikor idővel különböző tudományos ismeretterjesztő műveken keresztül szembesültem a valósággal, korántsem okozott bennem komoly törést vagy csalódottságot, pedig szétrepedezett az ideál, s előbukkant mögüle az ember.

Éppen emiatt a folyamat miatt jutott eszembe az én valaha volt indián-imádatom. „Sajnos” valamiféle kultúra vagy népcsoport iránti negatív előítéletek pozitívba fordulásával nem tudok szolgálni saját élményből, de ennek az érdekes folyamatnak majdnem-fordítottját megéltem az indiánokkal. Majdnem, mert végülis nem gyűlöltem meg őket, s továbbra érdekesnek tartom kultúrájukat, történelmüket, továbbra is él bennem a vágy, hogy egyszer meg is tapasztalhassam, miféle életet élnek, de tulajdonképpen már „kiszerettem” belőlük, nincs már bennem az a romantikus, mindent elsöprő vonzalom, mely éveken át elkísért.

Amint a negatívan elfogult ember mélységesen és megingathatatlanul meg van arról győződve, felszínes és gyakran közvetett ismeretei alapján, hogy például minden cigány gazember, tolvaj, lusta, iszákos, stb., úgy hittem én azt, hogy minden indián nemes lelkű, bátor, büszke, önfeláldozó, erős, stb.

Ahogyan az évek során sorra szembesültem a tényekkel, miszerint az indiánok több törzse is kegyetlen vérfürdőket rendezett, hogy nem szokatlan náluk (sem) a nőrablás, erőszak, iszákosság, hogy szó sincs „nemes vademberről” eszményéről, hisz a történelem folyamán gyakran pont ugyanolyan kétes, netán piszkos üzelmekbe keveredtek, mint bármely más népek - és még folytathatnám a kiábrándító dolgok sorolását -, úgy került bennem lassan helyre az indián mint nép és mint ember.

Úgy érzem, hogy esetemben valamiféle „inverz rácsodálkozás” történt, s ahogyan a gyűlölködő, undorodó előítéleteket eltünteti (de legalábbis fellazítja) egy személyes és szoros kapcsolat vagy egy netán tolerancia tréning, úgy az én „tudományos” szembesülésem az indiánok ember (értsd itt: gyarló ember) mivoltával ellenkező előjellel hatott. S bár egy illúzióval szegényebb lettem, cseppet sem bánom, mert úgy vélem, ahogyan nem egészséges saját kultúrámat, népemet piedesztálra állítanom másokéval szemben, úgy szintén helytelen A Másikat szentnek és tökéletesnek látni.

Tovább »

Bookmark and Share

2008-10-15 14:14:40

A legszegényebb?

Mi a szegénység? Ki a szegény?

Tovább »

Bookmark and Share

2008-09-22 12:08:56

60 év együtt

Egy örökkévalóság.

Tovább »

Bookmark and Share

2008-08-23 20:50:30

Kommunikáció idegenekkel?

Nyolc éves koromtól vagyok lelkes rajongója a csillagászatnak és a sci-fi irodalomnak. Amikor először elkezdtem azon fantáziálni, vajon mifélék lehetnek az idegen értelmes lények – igen, létezésükben egyetlen percig nem kételkedtem, azt tényként kezeltem -, akkor még afféle Alfa Holdbázis szintű beszélgetést képzeltem el. Hja persze, természetesen az egész Univerzum bírja az angolt! (Gyermekfejemben: a magyart.)

Tovább »

Bookmark and Share

2008-08-22 17:20:23

Mi, magyarok

Most, mikor napok óta rágjuk tövig a körmünket, mi, valamennyien, mi, magyarok, érzek valami lélegzetvisszafojtott légüres teret. Valami elengedett könnyűséget. Egy áldott, békés pillanatot. Megállást. Összekapaszkodást.

Tovább »

Bookmark and Share



Archívum



http://rss.eternity.blogter.hu/